MENÜ
VISSZATEKINTŐ

Médiahírek


GALÉRIA
2011

Receptek
Helyszínrajz
Térkép
Sport


Demecser neve a köztudatban úgy élt, mint a káposztasavanyítás prominens helye. A természeti adottságok, a föld, az infrastruktúra lehetővé tette a nagyüzemi gyártást is. Ismerkedjünk meg a demecseri káposztasavanyítás történetével:

Az I. világháború 1914-ben lángba borította egész Európát. A központi hatalmak - melynek tagja volt az Osztrák-Magyar Monarchia, látva a kezdeti háborús sikereket, 1915-ben kezdtek tartós hadigazdálkodásra berendezkedni. Az általános élelmiszerhiány vezette közös hadsereg Élelmezésügyi Minisztériumát arra, hogy állami kezelésben a hadsereg és a hadifoglyok részére káposztát savanyítson. A káposztasavanyítás mellett étolaj és a csomagoláshoz szükséges fahordók gyártása volt a létesítendő gyár profilja.
A gyár felépítésével herceg Odeschalchi tuzséri földbirokost bízták meg mint kormánybiztost. A herceg is ismerte a Szabolcs megyei termelési viszonyokat, és a gyárat Demecserbe, a káposzta- és napraforgótermelés gócpontjára telepítette. Ezen elhatározást támasztotta alá az a tény is, hogy Demecser vasútállomással rendelkezett, és minden oldalról jól megközelíthető útrendszer fogta körül. A gyár helyéül a vasútállomással szembeni berkeszi műúttól északra eső területet jelölték ki, amely Ehrenreich Adolf demecseri földbirokos tulajdona volt.
Az állam ezen területből 22 kataszteri hold területet sajátított ki a gyártelepítés részére. A gyár építése 1915 májusában kezdték meg. Hadifoglyok (olasz, orosz, stb.) és hadimunkások százai dolgoztak az építkezésen. Az építkezés savanyító bazeinek, kádárműhelyek és lakóbarakkok létesítésével kezdődött, és 1918 októberéig a monarchia összeomlásáig tartott. Ez ideig befejeződött 3 gyárépület, melléklétesítményekkel, egy 28 m magas, 300 m3 víz befogadására alkalmas víztároló - mely ma ipari műemléknek számít - és 4 lakóépület építése, az iparvágány bevezetése, a savanyító bazeinek és a savanyító üzem felszerelése. Előbbieken kívül több lakóbarakk és barakk-kórház is épült.
A gyár első ízben 1916-ban savanyított káposztát.
1919-ben a megszálló román csapatok hadiüzemmé nyilvánították a gyárat, és a gyártelep összes elmozdítható berendezését leszerelték, és Romániába szállították. A gyárban nem maradt semmi, csak a csupasz falak és a tetőszerkezetek. A lakóépületeket a közösségi elöljáróság a lakásínségben szenvedő családoknak utalta ki.

1922. év második felében egy budapesti faárugyáros, bizonyos Neumann család vásárolta meg az Elhagyott Javak Kormánybizottságtól az ipartelepek tulajdonjogát. E család az I. világháború alatt tartott kapcsolatot az ipartelepekkel mint göngyölegszállító. A Neumann család tagjai részvénytársaságot képeztek, és a 9 családtag egyenlő arányban osztozott a gyár részvényein. Vezérigazgató a család legagilisabb tagja dr. Neumann Gyula lett. Az igazgatóság Budapesten székelt, Demecseri Ipartelepek Rt. Néven. Az rt. még 1922 őszén felvásárolta a Demecser környéki eladatlan káposztakészleteket és azt konzerválta. Az igazgatóság elhatározta, hogy tekintettel a helyi adottságokra (jó minőségű burgonyatermelés és az ország gazdasági helyzetére) keményítőgyárat létesítenek a demecseri ipartelepen.
Az elhatározást tettek követték. A családi Rt. azonban nem volt elég tőkeerős ahhoz, hogy keményítőgyári berendezéseket vásároljon, azokat felszerelje, és üzembe helyezze, s ezért fúzióba lépett a Budapesti Magyar-Német Bankkal, amely kölcsönöket bocsátott a részvénytársaság rendelkezésére. Így került felszerelésre a napi 40-45 tonna burgonya-feldolgozásra alkalmas keményítőgyár. A keményítőgyár 1923 őszén üzemelt először, majd 1924 tavaszán is volt burgonya-feldolgozás. A részvénytársaság az 1923-1924 évi burgonya-feldolgozási kampányt tekintélyes nyereséggel zárta, és elég tőkeerős volt ahhoz, hogy elhatározza a keményítőgyár kapacitásának növelését, és egy keményítőszörp és cukorgyár létesítését.
Az épületek e telephelyen adottak voltak, a magyar édesipari gyárak pedig megbízható felvevőpiacot biztosítottak a keményítőszörp számára. A szörpgyár szerelését 1924. november közepén kezdték meg. A berendezéseket részben a “Láng L. Gépgyár” gyártotta és szállította, részben a Nyitrai Adolf Biss U. C. Szörpgyárából szerezték meg. Az igazgatóság 1924 júniusában engedélyt kért a Tiszai Társulattól, hogy a Lónyai-csatornából vizet vételezzen. Így került 1924 nyarán megépítésre a VIII. felső csatornaszakasz zsiliprendszerrel, amely a gyár vízellátását a berkeszi műút mellett létesült szivattyúházon keresztül biztosította.
A szörpgyár szerelését 1925 márciusában fejezték be. A gyár nagy megrendeléseket kapott, így az eredetileg 40 q napi kapacitású szörpgyár fejlesztése 60 q-s kapacitásra már 1925 őszén megkezdődött. A szörpgyár szerelésével egyidőben egy 30 q/nap kapacitású napraforgómag sajtolását biztosító olajgyár is létesült, ahol vámsajtolást végeztek.

Miért éppen Káposztás Napok?

Többen elgondolkodtak már azon, miért éppen Káposztás Napokat ünneplünk minden ősszel Demecserben!?
Városunk Felső-Szabolcsban, a Lónyai csatorna északi oldalán a Nyírség és a Rétköz határán fekszik. Adottságai folytán a Rétköz természetes központja.
A megye területén termelt zöldségféléknek 12,5%-át a Rétközben termesztik. A terület számos zöldségféle- borsó, uborka, hagyma, káposzta, paprika, paradicsom, petrezselyem, sárgarépa termesztéséhez nyújt jó feltételeket. A növények e területi termesztésének több évszázados múltja van. Bél Mátyás (1735-1742) Notia Hungarica novae históricageográphia című művében a következőket írja: „Szabolcsban nagymértékben termesztik a zöldségfélét, …a hagyma termesztésében Dombrád, a káposzta termesztésében Demecser, Pátroha, Kék, Gégény községek tűnnek ki”. „A Rétközben a XIX. Századtól kezdve már kereskedelmi célra is jelentékeny mennyiségű fejeskáposztát termesztettek. Pátroha és Demecser község pecsétjeibe is bekerült a káposzta, amely mutatja a növény népszerűségét és jelentőségét.” (Dienes 1939)
„Erről a vidékről a múlt század végén évente 1000-2000 vagonnal is elszállítottak.” (Somos A. 1967.)
Kiss Gyula polgármester Demecser első ételes receptkönyvében, az Archívum fejezetben a következőket írja: Demecser neve a köztudatban úgy élt, mint a káposztasavanyítás prominens helye. A természeti adottságok, a föld, az infrastruktúra lehetővé tette a nagyüzemi gyártást is. Ismerkedjünk meg a demecseri káposztasavanyítás történetével:
Az I. világháború 1914-ben lángba borította egész Európát. A központi hatalmak – melynek tagja volt az Osztrák-Magyar Monarchia – látva, hogy a kezdeti háborús sikerek nem vezetnek gyors döntésre, 1915-ben kezdtek tartós hadigazdálkodásra berendezkedni.
Az általános élelmiszerhiány vezette a közös hadsereg Élelmezésügyi Minisztériumát arra a gondolatra, hogy egy újonnan létesülő gyár állami kezelésben a hadsereg és a hadifoglyok részére káposztát savanyítson. A káposztasavanyítás mellett étolaj előállítása és a csomagoláshoz szükséges fahordók készítése volt a létesítendő üzem profilja. A gyár felépítésével herceg Odeschalchi tuzséri földbirtokost bízták meg mint kormánybiztost. A herceg ismerte a Szabolcs megyei termelési viszonyokat, és a gyárat Demecserbe, a káposzta- és napraforgótermelés központjába telepítette (Ehrenreich Adolf földbirtokára.) Ezen elhatározását támasztotta alá az a tény is, hogy Demecser vasútállomással rendelkezett, és minden oldalról jól megközelíthető útrendszer fogta körül. A gyár építését 1915 májusában kezdték meg. A munkálatok a savanyító bazeinek, kádárműhelyek és lakóbarakkok építésével kezdődtek, és 1918 októberéig, a monarchia összeomlásáig tartottak.
Ez ideig befejeződött 3 gyárépület, egy 28 méter magas, 300m2 víz befogadására alkalmas víztároló és 4 lakóépület, valamint bevezették az iparvágányt is.
A gyár első ízben, 1916-ban savanyított káposztát….
(forrás: Szeszipar című folyóirat, 1990. január-március)

Az 1930-as években a gazdasági válság hatására fokozták a termelést a térségben. Káposztát Demecserben 230hektáron, a szántóterület7,5%-án, Pátrohán 200 hektáron (6,8%), Gégényben 145 hektáron (7,9%), Kéken 112 hektáron (6,1%), Tiszarádon 36 hektáron (4,6%) termeltek.
A háború után a zöldségfélék szántóföldi vetésterülete csökkent.
Az ünnepek segítenek a hétköznapi keserűségek elfeledésében, lendületet adnak új céljaink, feladataink megfogalmazásához.
A Káposztás Napokkal hosszú évszázadok nehéz, küzdelmes, de biztos megélhetési lehetőségét, forrását, a káposztát ünnepli a város apraja – nagyja immár ötödik éve.
(Források: Dienes I (szerk.) Szabolcs vármegye 1939. Bp.
Kormány Gyula: A Rétköz földrajza 2000 Nyh.
Kiss Gyula Tibor (szerk.) 111 káposztás recept 2005. Demecser

Vass Lajosné

A káposzta múltja és jelene városunkban

Demecser 1460-1886-ig mezőváros volt. Ez azt jelentette, hogy a szorgos demecseri parasztok nagyon értettek a földműveléshez és szerették is csinálni.
Majd a megye hanyatlása miatt újra község lett Demecser. A káposztatermelés már akkor is híres volt. Jöttek a kereskedők az ország minden tájáról, házról – házra mentek káposztát vásárolni. Szekérsorok haladtak az úton káposztával megrakva, vitték az ország minden részére. Sőt, a gazdagabb kereskedők, kihasználva a vasúti forgalmat, már vagonokban szállítottak. Az első világháború alatt 1915-ben rájöttek, hogy a savanyú káposztában annyira sok a vitamin, hogy ha katonák azt eszik, kevesebbet lesznek betegek. Ezért májusban elkezdték a káposzta savanyító üzem építését, melyben orosz és olasz hadifoglyokat is dolgoztattak. A vasút közelsége miatt könnyű volt az ipari vágányt az üzem részéhez vezetni. Közben a hadifoglyokkal több civil építette a nagy bazinokat, amiknek több ezer liter volt a térfogata.
1918-ban befejezték az üzem építését és megindult a savanyítás, melynek folyamata a következő képpen zajlott: A káposztát a bazin mellé nagy csomóba rakták, majd szorgos női kezek szép tisztára megpucolták és a gyalugépen lévő asztalra tették. Egy nő szépen sorjába adta a fúrónő kezébe, aki, miután kifúrta, átdobta egy másik asztalra, ahonnan a szeletelő gépbe helyezték, majd a gyalult káposzta egy csúszdán - a lehúzó segítségével - a bazinba csúszott. A bazinban volt egy fűszerező, aki felelt a káposzta izéért és minőségéért.
Két erős férfi villával rakta sorba a káposztát, amit súlyosabb emberek szépen sorban tapostak napokon keresztül. Mikor tele lett a bazin, deszkából készült, nagy táblákkal befedték, nyomtatónak beton kockákat raktak.
Közben a kádár mesterek készítették, javították a fa hordókat, a hordók minőségéért ők feleltek. Mire megérett a káposzta, jöttek a megrendelések külföldről és belföldről egyaránt. Hordókban, befedve a vasúti kocsikba került,amik vitték a demecseri híres savanyú káposztát szinte a szélrózsa minden irányába. Ez így folytatódott évtizedeken keresztül.
Idővel a gépek, a bazinok tönkre mentek, sajnos a felújítással nem törődött senki, így a hagyományos taposás véget ért!
Az egyéni korszakban ritka volt az olyan család, ahol nem tapostak legalább egy hordó káposztát. Amikor a hordókban két sort tapostak, akkor szépen sorban, szorgosan egymás mellé rakták az egész fej káposztát, a torzsáját hegyes késsel négy felé bevágták és sóval megtömték a nyílást, ezzel felfelé rakták a hordóba és jöhetett a következő gyalult káposzta, majd újra a hasáb. Egész télen hideg vízzel áztatták és töltötték.
Még akkor prímőr áru csak a nagyvárosban volt, de mivel SZABOLCSI KÁPOSZTÁSOK vagyunk, még savanyú bundából is töltöttünk finom káposztát! Télen a hordós káposztából toroskáposztát, főzeléket, levest, gombócot, galuskát készítettek, vagy a szalonnát megsütötték majd rárakták a kifacsart káposztát és megdunsztolták. Ez volt a pergelt káposzta.
Ma már kevés családban taposnak káposztát. Inkább megvásároljuk a boltban, a piacon, hisz így egyszerűbb de megvesszük mert szeretjük. A káposztából és a rokonaiból - pl.: kelkáposzta, bimbókel, karfiol és karalábé - több száz féle ételt készíthetünk ízlésünk és szájízünk szerint. Hála Istennek és köszönet Kiss Gyula polgármester úrnak és segítőinek, a város összefogásának, hogy városunkban megmarad a hagyomány a káposztáról.
Népszerűsítsük a mi híres, és majdnem feledésbe merült „Demecseri Káposztánkat”.
Remélem, hogy a Káposztás Napok és az ünneplés még sok száz évig megmarad, gyermekeink dédikéink és még az ükunokáink folytatják ezt az elkezdett hagyományt.

Szilágyi Jánosné